Epitáfium

Vándor, ki itt megállsz - ha megállsz,
és átnézel rajtam, láthatod életem
mélyen e jégbe vésett szavakon át.
Ha nem, hát elmondom, halld meg énekem.

Nem rólam szól most a dal, hisz mint bárki más
én is csak születtem, eszméltem.
Hívtak távoli fények, lestem a jövőt,
gyermekből ím felnőttem - s néha reméltem.

És jöttek az évek - hidd el, még nem sokat éltem -,
hosszabbak, kurtábbak, fényesek, sötétek.
Mind tavaszon kezdődött, s jött utána nyár,
zsibbadó ősz után a tél mind egy halál.

Utamon a jövő záloga - sok gyermek - elkísért.
Talán egyszer te is köztük voltál...
Tettem amit kellett, mit belsőm sugallt,
lehet, mégis többet s jobbat vártál.

És jött az év, a legutolsó év,
szép tavaszán nagyot sóhajtott a föld,
szépen bimbózó virág lehajtotta fejét,
hűs forrás mellett pihenő s hívogató zöld.

Ám a nyári réten nem nőtt, csak bogáncs,
a pázsit nem rejtett, csak éles köveket,
árnyas liget másnak lett hűs menedéke,
szomjú száj a forrásnál csak csendben elepedt.

Rövid volt a nyár, hosszú lett az ősz,
dér lepi a tájat, lenge ökörnyál hull hajamba...
estére eső szemetel, hideg az éjszaka,
lehull lassan az erdő sárga lombja.

Jegyezd le vándor e sorokat, mit jégvirágba véstek,
mert hosszú a tél, nagyon hosszú, hideg,
de ha jő megint a nap, kitisztul a kép,
a szavakkal együtt végre elsodorja a jeget.

1996. április 11.