Emlékek rabságában

Messze vagy éntőlem
szívem szeretettje,
az a nyár bevésett
mélyen emlékembe,

csókoddal kezdődött
életem szép nyara,
nem tudom, látlak-e
téged még valaha.

Emlékszem szemedben
minden csillanásra,
amivel késztettél
engem vallomásra:

Szeretlek, szerelmem,
égő szerelemmel,
csak téged szolgállak
egész életemmel.

Válasz nélkül hagytad,
nem szóltál szavamra,
nem szóltál, csak mentél
s otthagytál magamra.

Te akkor elmentél,
nem látlak azóta,
szívemet nagy bánat
igencsak kínozza.

Miért nem vagy velem
én édes szerelmem,
miért nem könnyítesz
szenvedő lelkemen?

Oly hideg nélküled
sivár tél korszaka:
nem tudom, látlak-e
téged még valaha.

Magamra maradtam
fájó emlékekkel,
nem mélyedsz lelkembe
égő szép szemeddel,

nem érzem hajadnak
éjfekete selymét,
ajkad puha csókját,
kis kezed melegét.

Karom nem öleli
remegő testedet,
csak az emlék maradt,
nem kímél engemet.

Higgyem azt, hogy többé
nem láthatlak téged?
Bizonytalan jövő
vár reám nélküled.

Elmúlt az édes nyár,
magával vitt téged,
nem maradt itt semmi,
csak gyötrő emléked.

Te voltál a minden,
mégis továbbmentél,
nem tudtad, számomra
mit is jelentettél.

Nem hittél szavamban,
bennem sose bíztál,
pedig a szerelem
nekem csak te voltál,

te voltál az égi
s a földi szerelem,
nem tudlak feledni
szerelmem, életem.

Szeged, 1978. január 1.