Czikornyás poézis az fekete lyányhoz,
amint ha aztat az poéta
az múltba' írta vólna

Oh, szénszemű édes szép lyány
kiben felém vala hűtlen a szű,
hasogat bennem az eleven láng,
mintha égetne elmémbe' sokmillió tű!

Mért ez tartós tőlem elfordulás;
mikoron én még hőn szeretlek téged,
miért hogy én valék, kire csillag
nem ragyog, mely szemedben éget?

Terád fordult szemem sugára akkor,
midőn léptem az sötét verembe,
téged néztelek másra vak szememmel,
mikor béestem - oh jaj! - veled szerelembe!

S ez szerelem végze csúnya múltat,
nem hagya mást, mint fájó sebeket,
lettem én, ki utolsó, földönfutók közt,
nem lelém soha, mi hiány, s helyemet.

1981. február 3.