Nyáridő

Szeretem ezt az évszakot, szeretem a rezzenéstelen meleget, a szikrázó kék eget, a délutáni záport, mely mint a hűs zuhany üdít, frissít.
Ez a reggel is olyan mint a többi. Rózsaszín hajnalból merül fel a Nap izzó korongja hogy zöldről kékre váltson az ég, hogy lassan a hajnali Vénusz fénye is elenyésszen.
Gyorsan tűnnek el a parányi szikrázó, színes varázsgömbök a levelekről, a rózsa bimbójáról, a hajnalka tölcsérjéből. Szikkad a pázsit füve is, eltűnik a reggeli harmat.
Vállamon már a reggeli után könnyebb az úti kísérőm, benne minden, ami egy ilyen útra kell, ha valaki egyedül indul el. Egyedül. Könnyű a zsák, de a szív nehéz. A vándorút egy-egy percre feledtet, egy meredek hegyoldal, s fent már a torkomban érzem.
Ott, távol, már látom, nem hiába indultam el. A köd mögül elő-elő villan egy ezüstfényű csík. Fanyar illatot hoz felém a szél.
Látni akartam a végtelent s mit látok? Csak egy fényes szalag!
Hol a híres görbülő vonal, ahol egybevész víz és ég? Csak a kesernyés illat volna igaz?
S mindez a semmibe vész, mire leérek a völgybe. Feledésbe merült: talán nem is láttam semmit, talán látomás volt?
Miért is indultam el? Nem emlékszem. Élt bennem a kalandvágy, feledni akartam! Talán végtelen bezártságom kívánt valami határtalant? Nem tudom. Talán a fáradtság, talán a hosszú út, talán ... elmosódott a cél; csak töprengek, visz a lábam előre, ismeretlen cél felé ... Minden lépéssel könnyebb a terhem, elfogy a súly, a lábamon könnyű lesz a cipő, már nem vándor vagyok, arcomról letűnik a por, délután van, szűk utcán ballagok, kopp-kopp ..., kezemben üde csokor, nem késhetek, a légyott szent pillanatát el nem késhetem, mikor üt az óra s az oszlopnak dőlve várom s látom, amint a sarkon befordul.
És látom ismét a tengert, a végtelent, mindent, amire vágytam, míg mellettem áll, kinyílik a világ.
Rohannak a percek, az órák.
A visszaút induláskor nehéz, majd egyre könnyebb, s mielőtt álomra hajtanám fejem, már lábamnál hever minden, mi a holnapi úthoz kell, reggel újra útnak indulhatok, látni a kék tengert, a szőke fövenyt a parton, a végtelent.
Szép a nyár, a fortyogó világ, a délutáni zivatar, mert ez múlik.
De mindig kék marad a tenger s szőke a föveny, megmarad a végtelen, az időtlen, csak az idő szalad, meg nem állhat.
Menj te is vándorútra, keresd a célt, a végtelen jövőt, mert elveszel a tengerben s életed csak egy perc a végtelenben. Szeresd a nyarat, addig élj vele, míg magával nem ragad az Ősz!

1983 április 13.