A mindent eldöntő kérdés

- avagy empatikus gondolatok az opportunizmusról -

Rendes templomba járó ember voltam, bárki megmondhatja. Nem volt vasárnap, hogy jelenlétemmel meg ne tiszteltem volna a falu plébániatemplomát.
Nem volt ez mindig így, de változott a világ, vele én is.
Majd egy éve történt ...
Az igazgató fogadott, amikor beléptem az iskolába. Barátságosan behívott az irodájába, és leültetett. Szikár, akkurátus ember, szokatlan volt tőle ez a gesztus, de ilyennek fogadtuk el. Éreztem, hogy valami megváltozott, izgatottan vártam, mivel hozakodik elő.
Két papírpaksamétát tolt elém az asztalon, szépen, elvágólag egymásra helyezve ... Melléjük tett egy tollat is, érzékeltetve, hogy alá kell írnom valamit. Valahogy úgy tűnt, mintha zavarban lenne, mintha valami olyat kellene közölnie, amihez nem volt hozzászokva.
Elvettem a felsőt. Szerződésmódosítás volt, mellékelve a vadonatúj munkaköri leírással. Igazából alig különbözött az eddigiektől. A szerződésben a fenntartó neve változott, a munkaköri leírásban pár aprónak látszó kötelezettség. Furcsa érzésem támadt. Én még az átkosban kezdtem a pályámat, ha nem is írásban, de akkor is voltak efféle elvárások. Felvonuláson való kötelező részvétel, pártgyűlésen való beszámoló az úttörőcsapat életéről. Most csak annyi volt, hogy rendszeresen részt kell vennem a hétvégi délelőtti miséken, ha csak ottlét erejéig is. Régi beidegződésem, hitem, és kiforrottnak hitt szemléletem minden porcikámat ellenérzésekre sarkallta. Éreztem, hogy valami mintha süllyedni kezdene alattam. Letettem a tollat, és fel akartam állni. Az igazgató puhán a vállamra tette a kezét, és éles tekintettel jelezte, hogy nézzem meg a másik paksamétát is.
Jeges félelem futott át rajtam. Ismerős volt ez a tekintet ... A papíron felmondó nyilatkozat volt. Arra az esetre, ha az új szerződés valamelyik passzusával nem értenék egyet.
Választanom kellett.
Manapság könnyebb a döntés. A szükség ... Igen egyfajta kényszerű, keserű szükség ami megkönnyíti. Nem. Rosszul mondom. Nem megkönnyíti. Gondolkodás nélküli döntésre sarkall. Ha maradok, olyat teszek, ami ki tudja meddig hazugságba üldöz, ha megyek, örömest ugrik valaki, aki erre a helyre vár. Túl sokan lettünk.
Az igazgató látta. Jó emberismerő, és ő is átesett nemrég ugyanezen ...
- Gondold meg, jó tanerő vagy, kellesz nekünk - mondta.
Minden átfutott rajtam. Leperegtek a régi érzések, ökölbe szorult a kezem, mint oly sokszor, amikor hívott a kényszerű kötelesség. Végül is ... Csak az nem futott át rajtam, hogy hogyan fogok a tanítványaim szemébe nézni. Erre nem is akartam gondolni. Azon az ajtón új emberként kell kilépnem: templomlátogató ember leszek, vagy munkanélküli. Bármelyiket választom, beláthatatlan időre szól ... Csak azok a gyerekszemek ne lennének úgy előttem!
Így történt, hogy az első tanítási napon a régi hévvel, de rossz szájízzel mentem be az első órámra ...
Azóta fél év telt el. Már egészen belerázódtam. Minden alkalommal, amikor kellett, beültem a templom hátsó sorába, és lassan hozzászoktam, hogy mindent bezárva, semmi külső dologra nem figyelve saját gondolataimmal foglalkozzam. Ezt a történetet is ott, a pad alatt rejtve írtam. Mégiscsak többet ér, mint ha virágokat rajzolgattam volna. Éreztem a helyzet fintorát, éreztem, hogy valahogy nem így kellene lenni, de valahol mélyen ott volt, ami nem tudott megváltozni.
Biológiát tanítok, és éppen a törzsfejlődés volt a téma. Szeretek tanítani. Ott, amikor becsukom magam mögött az ajtót, miénk - enyém és az osztályé - a világ. Szóval szeretik a tanítványaim, ha picit anekdotázunk, amennyire a tananyag és az idő engedi. Darwin. Vitatott ember, vitatott elmélet, de a most tanult anyag nem nélkülözheti sem az elv, sem az azt körülvevő örökös viták megemlítését.
Egyszer csak valahonnan a hátsó padsorokból lassan, szinte félénken emelkedik egy kéz. Már tudtam, hogy Ferkó, az örök kérdezősködő kritikus kérdése jön. Titkon élveztem a kérdéseit, mert mindig olyan dolgokra kérdezett rá, amik valahogy különccé tették az egyébként sokat olvasott, intelligens fiút.
- Tanár úr, Ön kinek hisz? Darwinnak, vagy a papoknak? - kérdezte.
Megfagyott a levegő. Úgy éreztem, jeges hideg vesz körül, és mindenki engem figyel. Várják, hogy mit válaszolok, hogy közben a rezdüléseimből megtudják, igazat mondok-e.
Ez ugyanis mindig gyengém volt. Ha nem azt mondtam amit gondoltam, állítólag megnyúlt az orrom. Sosem mertem ellenőrizni, amúgy is utálok tükörben szemlélődni magamon, az meg végképp nem az én formám, hogy saját tükörképemnek hazudjak. Így aztán elhittem.
Hosszan törtem a fejem, mi lenne a helyzetnek leginkább megfelelő, és őszinte válasz, az osztály meg rianó jéghez kezdett hasonlítani, ami rögtön szétnyílik alattam ...
- De hisz tudjátok, ha Darwin elvét elutasítanám, hazudnék nektek, amikor a törzsfejlődésről, az evolúcióról beszélek - mondtam hirtelen. Szinte kívülről hallottam a hangomat.
Döbbent csend lett, de valahogy a szemek ... Valami mosolyfélét fedeztem fel több arcon. Volt, aki felsóhajtott, volt, aki nem mert felnézni.
Megint emelkedett Ferkó keze.
- Tanár Úr, aki rendszeresen templomba jár, és Isten igéjét hallgatja, hogyan tudja elfogadni Darwint?
Mégis csak ... Úgy éreztem, mégis csak megrepedt az a jég. Dörögve csattogva nyelt el az áradat. Én csak álltam sóbálványként, szólni nem tudtam.
Soha úgy nem vártam a kicsengetést. Még pár mondatot kielemeztünk, és vége volt ...
Még abban a szünetben bekopogtattam az igazgatóhoz, és azonnali hatállyal felmondtam.
Nem kérdezett semmit. Tudta, hogy előbb-utóbb így lesz. Ismert már. Tudta, hogy elsők között leszek, aki mindent felad, de a gyerekek szemébe nézni többet így nem tud.

2011. július 28.