Forrongó világ

Energiák

Az Univerzum egy lehetséges világa én vagyok, annak minden pozitívumával, negatívumával egyetemben. Ebből következően ha a világról akarok beszélni, ezentúl mindig magamról beszélek abban a tudatban, hogy ami rám érvényes, az a világra is érvényes. Az Univerzumnak arra a részére, amit én érzékelek.
Ez így akkor is igaz, ha bárki más ugyanígy vélekedik, hiszen az Univerzum annyi világ együttese, ahányan látjuk azt. Biztosan vannak olyan részei, amiket rajtam kívül senki más nem lát úgy, és olyanok is, amiket mindannyian ugyanúgy látunk. Ez persze egyénenként mindenkire igaz.
Az Univerzumnak utóbbi tulajdonságú része - amit mindenki ugyanúgy lát -, annak nagysága az emberek valós egyetértésének, ha tetszik, együtt rezdülésének függvénye, azzal arányosan nagyobb vagy kisebb. Minél több ember ismeri fel ezt az azonosságot, és minél több azonosságot ismer fel minden ember, annál nagyobb ennek a közös résznek az ereje.
Nevezzük ezen túl az egyszerűség kedvéért ezt a közös részt magnak.
Ez a mag létezik. Ez a mag erőt, energiát, vonzerőt, kapcsolatot képvisel. Ez a mag az Univerzum magja. Azé az Univerzumé, ami az enyém, a Tiéd, és bárki másé. Mindenkié. Egyszerre. Ettől valós és létező.

Interferencia

Ha pontosan szeretnénk meghatározni, milyen természetű ez a mag, bajban vagyunk.
Ha pusztán fizikai tömeget képviselő anyagi erőt látunk benne, akkor ereje magában a sokaságban, a tömegben van. Ez egy mennyiségi erő. Ezért van az, hogy ha egy társadalom tagjai kiállnak valamiért, akkor puszta jelenlétükkel - a nyers tömeggel - is ki tudja fejezni, sőt, egy kritikus tömeg felett érvényesíteni is tudja az akaratát.
Ha pusztán a közegen terjedő hullámként látjuk, akkor ereje a hullámhegyek és hullámvölgyek együttes hatásában rejlik. Ennek erejét akkor érzékeljük, amikor az emberek gondolkodását figyeljük meg. A gondolatok harca ez, és itt is azok a hullámhegyek vagy hullámvölgyek győzedelmeskednek, amelyek ugyanazt a célt tartják szem előtt. Az ellentétes gondolatok harcban állnak, és akár látszólag ki is olthatják egymást, látszólag nem mozdul semmi. Ez a mozdulatlanság illúzió. Feszültség van benne. Vihar előtti csend. Ha azonban azonos előjelű értékek találkoznak, felerősödve elsöpörhetnek mindent. Rajtunk múlik, hogy ez a találkozás milyen előjelű. Ám a tömegek nyers erejével szemben ez nem mennyiségi, hanem minőségi erő.
Van-e átmenet a két erő között? Átcsap-e a mennyiség minőségbe, vagy a minőség mennyiségbe? Ha a nyers erő lép fel, vajon figyel-e a minőségre? Ha a közös igény kitermel egy minőséget, meg tudja-e teremteni hozzá a tömeg erejét? Milyen természetű a mag? Ha kettős, akkor milyen a két attribútum aránya? Kiken, és hány emberen múlik ez az arány? A történelem eddig nem igazolt egyetlen arányt sem, bármilyen fokozatát megtaláljuk ennek a keveredésnek.
Egy biztos: sem az utópisztikus minőségi, sem a fejvesztett diktatórikus mennyiségi fölény nem vezetett még jó eredményre. Sem a tehetetlen gondolat, sem a gondolkodás nélküli erő nem vezet sehova.
Csak a kettő jó arányú vegyüléke szolgálja a haladást. Erre is volt példa. Gandhi hatalmassá duzzasztotta a tömeget, de azt feltöltötte gondolatokkal is, elvei nem siklottak félre, és sosem vált erőszakká. Persze ez a tömeg nyitottsága, gondolatra igényes mivolta nélkül nem ment volna.

Kapcsolatok

Amikor emberek egymással kapcsolatba lépnek, különböző szinten igyekeznek megismerni egymást. Pontosabban egymás világát. A megismerés varázsa mindenkit megérint, mert minden apró lépés a másik ember megismerése felé a közös, és a különböző részek megismerését is jelenti.
Azt ne remélje senki, hogy úgy fog megismerni bárkit, hogy saját magát hiányosan ismeri, különben honnan tudnánk, hogy miben vagyunk hasonlók, és miben térünk el egymástól? Márpedig, minél pontosabban fel tudjuk ezeket mérni, annál kevesebbet csalódunk egymásban.
A csalódás elkerülésének leghatékonyabb eszköze az önismeret.
Nincs idegen ember, csak olyan ember van, akit nem akarunk, vagy önismeret híján nem tudunk megismerni.
Idegen emberek nincsenek, csak ismeretlen emberek.
Vannak társadalmak, ahol egymást nem ismerő emberek sem érzik egymást idegennek. Ez a társadalom fejlettségének egyik fontos mércéje, hiszen csak egy ilyen elfogadó társadalom tagja képes feltétel nélkül megkezdeni egy ismeretséget.
Vannak kevéssé fejlett, kevésbé elfogadó, sőt primitív elutasító társadalmak is. Ezekben létezik különböző fokozatokban az idegenség érzése. Ez a skála a közönytől az egymás elutasításán keresztül a gyűlöletig terjed, de egy közös van mindegyikben: az ismeretlentől, a másságtól való félelem, végső soron azoknak teljes elutasítása, üldözése.
A fejlett társadalmak erőközpontja, magja nagyobb és erősebb, mint a primitívebbeké. Minél nagyobb a mag, annál kevesebb embert próbál kiszorítani magából. A magot ez a törekvés teszi naggyá.
Teljesen elfogadó, semmit el nem utasító társadalom nincs, mint ahogy mindig vannak a nagy egységnek olyan részei, amiket kevés, vagy éppen csak egy ember ismer.
Vannak emberek, akik az ismeretlenek egy részét idegennek hiszik, azokat meg sem akarják ismerni, hiszen különben ismeretlenként fogadnák el, nem idegennek. Ezzel egyúttal igyekeznek kirekeszteni a saját világukból azokat, akiket idegennek gondolnak. Tévednek. Valójában magukat érzik idegennek a világukban, és egyúttal magukat is rekesztik ki, mert ezzel a felfogásukkal egyben azt is vallják, hogy nincs közös világ, azaz saját világukról van pontatlan képük. Ezek az emberek nagyon magányosak, meghasonlottak, összeférhetetlenek, gyűlölködők. Ezek az emberek rések a magon. Ezek az emberek veszélyesek - másokra is, önmagukra is -, mert mindezek mellett van közös pontjuk: a gyűlölet, és van hozzá ideológiájuk, eszmerendszerük.
Jóllehet, ezek az eszmék torzak, kirekesztők, amikor egy társadalom a mélypontját éli, kiválóan alkalmasak hamis következtetésekre, bűnbakkeresésre, demagógiára, ezzel züllesztve egy társadalmat a legmélyebb sötétségekbe.

2011. július 31.