A világ és én

Hol élek?

Valós, vagy virtuális a világ?

Valós: tőlem függetlenül létező.
Virtuális: csak bennem él.

Meglepő lehet a válasz: mindegy. Bármelyik igaz, az ellentmondásmentes, és semmi jel nincs, ami igazolná. Tekintsük tehát két egymást tökéletesen helyettesíteni képes axiómának.
A világ léte nem igényel bizonyítást, mibenléte viszont nem bizonyítható.

Valós

Ezt a legegyszerűbb elképzelni, és szinte semmiféle magyarázatra nem szorul. Amit és akiket tapasztalunk, azok valóban ott is vannak, pont úgy, mint mi, és ők is ugyanezt tapasztalják.
Vannak ugyan szemléletbeli eltérések, de attól még minden az, aminek látszik.
Vannak benne dolgok, amiket ha akarnánk se tudnánk befolyásolni.

Virtuális

Ez a szolipszisták kedvenc felfogása. Eszerint minden, és mindenki amit és akit tapasztalok, kizárólag az én érzékeim illúziója. Viselkedésüket is én képzelem el, a velük való kapcsolataim is illúziók, csak bennem működnek, a velük zajló párbeszédek is csak bennem futnak le, mint egy program.
Vannak benne dolgok, amiket ha tudnánk se akarnánk befolyásolni.
Ilyen alapon akár egyes egyedül is lehetek a világban, azt sem veszem észre, hisz akiket érzékelek, azok is csak illúziók. De teljes a rendszer, bárki végiggondolja, nem lel ellentmondásra.
Felmerül a kérdés, hogy amennyiben virtuális az én egyedi világom, akkor valóban csak én kreálom, vagy kívülről is manipulálják? Netán az egészet valami rejtélyes külső erő - egyfajta Mátrix - vetíti belém?

Mátrix

A külső beavatkozás, a kívülről generált illúzió leleplezése - függetlenül attól, hogy virtuálisként vagy valósként értelmezem a világomat - igen egyszerű. Amíg olyan emberrel folytatok párbeszédet, aki az én világom része, addig a párbeszéd logikus, pontosabban megfelel az én világom logikájának. Ha kérdezek tőle valamit, amit csak tőle tudhatok meg, akkor biztosan válaszolni tud, mégpedig úgy, hogy az az én logikámnak nem mond ellent. Ám ha gyanúm van, hogy kívülről manipulált személyről van szó, akkor egy olyan kérdésre, amire semmiképpen nem tudhatom a választ, de tudom, hogy az számára evidens, akkor a kérdésre adott válasza dönthet. Kérdezzük meg mondjuk a lánya nevét. Ha az én világom része a kérdezett, akkor azonnal, biztonsággal jön a válasz, mégpedig olyan biztos információ alapján, amit az én világom garantál, kívülálló nem ismerhet. (Ha nincs lánya, akkor azt vágja rá, ha van, akkor meg a nevét.) Az elbizonytalanodás, a nagy hallgatás a kívülállóság jele, hisz a válasz a kérdezett lényéből fakadóan nem evilági eredetű, aktív, gyors válaszadásra meg információ híján képtelen, kell egy kis idő, míg külső forrása kitalálja a választ. Ez az idő a jel.

Szerintem

Nem szeretem sem a virtuális, sem a kívülről akár részben vezérelt világmodellt, jóllehet, nem lehetetlen. Túl magányos, túl illuzórikus, túl befelé fordult, túl depresszív.
A nyitottság, a világ dolgainak friss, aktív egymásra hatásában való hit és bizalom számomra elfogadhatóbb. Igaz, több is a megmagyarázhatatlannak tűnő jelenség, de a megismerés vágya ezt is az ideiglenesség reményével ellensúlyozza.

2011. július 31.