Mivel látunk?

Délután valamikor negyed egy körül az Arany János utcai metroállomás előtt. Befut a 72-es troli. Leszáll az első ajtón egy vak fiatalember, fehér botjával kocogtatva keresi a kiutat a vaskorlátok ferde sorai közül.
Már majdnem visszafordul, amikor megkérdem ...
- Segíthetek?
- Á, köszönöm, semmi gond, csak olyan bonyolultan van ez a korlát kiképezve, hogy el lehet tévedni benne. Csak a metroállomást keresem, azt mondják, mellette van egy mobil szaküzlet.
- Jöjjön, megmutatom.
Karonragadom, és rutinosan irányítom a kis üzlet felé.
- Jöjjön, nyugodtan, semmi akadály, tudunk haladni.
- Ugye van otthon feleség, akit támogatni kell?
- Van, igen. Igaz, ő csak csökkentlátó, és mozgásában korlátozott, úgy hogy vagy karon fogva segítem, vagy ha kell tolószékbe ül és úgy mozgatom - mondom meglepetten.
- Akkor önnek is van kit emelgetnie.
- Hát, igen, főleg, ha az akadálymentesítés minőségét nézzük ...
Ennyiben maradtunk, mert közben megérkeztünk az üzlet ajtajához, kezét a nyitó fogantyúra tettem.
- Köszönöm. Viszont látásra - mondja.
- Viszont látásra, szép napot önnek is.
Nem volt idő többre, mert közben jött a buszom, pedig lett volna még pár szavam.
Jó volt tapasztalni, hogy nem is kell sok ahhoz, hogy egy vak ember is lásson. Meglássa, amit sokszor más nem lát meg. Amikor elköszöntünk, egy pillanatra meghökkentem saját magamon: hogy jövök én ahhoz, hogy egy vak embertől úgy köszönjek el, hogy viszont látásra. De ő eleve így köszönt el, meg aztán helyes volt az elköszönés, hiszen ő meglátta azt amit más - látó - ember csak akkor, ha nejemmel kettesben sétálunk az utcán.
Ezek azok a percek, amikor megbizonyosodik az ember: nézni akárki tud, de látni ...
Ahhoz kevés a szem.

2014. február 5.