Dream on Mulholland

Nyári nap. Talán délután. Alacsony törzsű fák ágai közt és felett mélykék az ég. Felhőtlen, sugárzóan tiszta. Dombtetőn állunk. Kikkel, s mikor? Nem tudom. De nem egyedül. De azt se tudom, hogyan kerültem oda.
A zsarátnokszerű, hamuszürkére égett, ritkás ágak közül látszott kiemelkedni. De nem, nem emelkedett. Inkább ereszkedett. Landolni készült talán. Szárnyatlan, ezüstfénylésű, fémes test, oldalán ablaksor. Közepe táján, ahol a szárnyaknak kellene lenni, valami csüng. Vékony szálon. Csak amikor közelebb ér, s teljes hosszában látható a szivarszerű test, válik láthatóvá. Kékes, fakó, petyhüdt vitorlaként, szakadt, üres, majd a földig érő rongyszerű zsák. Épphogy a fák ágai felett elúszik. Szinte halljuk a suhogását amint felettünk átrohan.
Utána fordulunk. Fordulok? Nem látom, csak érzem, mindenki ezt teszi.
És a jelenség, ahogy jött, el is tűnik a fák mögött.
Valaki felkiált.
- Megcsinálták!
Nem tudom, a hang ... Inkább rémült, mint csodálkozó.
Senki nem mondta, mégis tudom: felfele van amit látni kell.
Szólni nem tudok, mert elnémít a látvány. Érzem, inkább nem kellene látnom.
A fák lombja mögül hangtalanul, méltósággal, a kék égbe emelkedik, és lassan növekedik.
Csak emelkedik, emelkedik, és csak hangtalanul nő, nő tovább.
Füstfehér, ritka fellegnek, gomolygónak s mégis testesnek, nagyon is anyagszerűnek tűnő, légies, mégis fenyegető, elrettentő, félelmetes, csápok nélküli ... MEDÚZA.

2011. június 14.