Napkelte

Egy év telt el azóta.
Holdvilágos éjszaka volt.
Ezüstös fény árasztott el mindent.
A hosszú éjben reményszál volt a szelíd fénysugár.
Hang nem volt. Csendes volt az éj. Csak varjak nehéz szárnysuhogása járta be a határt.
Messze voltál. Nagyon messze.
Valahol tán Te is láttad a fényt, amint lágy gondolán pihenve pókhálóvékony kötelek fölött fekete szárnyak közt kivillanni láttad.
De csak az ajtóra emlékezel. A titkos lépcsők sötét árnyaira. A titkos hangokra. Arctalan arcokra. Illatokra.
Hol jártál? Mit láttál?
Nincs más, csak ködös válasz.
Hosszú volt az éj.
Megbéklyózva, mozdulatlanságba zárva csak a titkokat bogoztad, nem tudtad, mit hoz a hajnal.
De tudtad: eljön. El kell jönnie.
És lassan színbe szökött a horizont. A hajnalpír ellenállhatatlan. Áttört minden sötét gondolaton.
Suhogó szárnyak szép csendben letették terhüket, megmutatták a világ másik felét, s békén tovaszálltak a holdfény útjain.
És a kötelékek szép lassan feloldódtak, szabaddá tettek. Az erő visszatért. A Nap újra teljes fényében ragyog.
Hosszú volt az éj.
Új fényedben már csak emlék. Sötét emlék. Nem múló emlék.
De ha eljön az idő, és újra meg újra a telihold ragyogja be a tájat, a hajnal reménye is mindig él.
Így volt ez eddig, s így is lesz mindig, míg világ a világ.

2011. április 28.