Jatt

Szokások és emberek.
Vannak vidékek, ahol egy kisujjnyi mozdulat, és már tartják a pénzért a tenyerüket.
Vannak vidékek, ahol ez kissé másképp működik.
Egy aprócska sztori, de nem kevés tanulsággal.
A minap felszámoltuk az unoka homokozóját kicsiny udvarunkban. Az unoka már nem igényli, viszont kennelt kéne csinálni serdülőfélen lévő kutyusunknak.
Néhány perces munka: konténerek, homokot be, konténerek be a kis van rakterébe, irány a közeli park. Közben filózunk, hol is tudjuk letenni a homokot, hogy valamelyik játszótéren hasznosíthassák. Ja, és még valami: nem illő csak úgy kérdezés nélkül bármit bárhol otthagyni - nem is szemetesek a parkok és az utcák. A homok származási helye, az óceánpart meg messze van, majd egy órás út, gondban lennénk, ha oda kéne visszavinni és szétteríteni.
Mire végiggondoljuk, már meg is érkeztünk a parkba. És milyen a szerencse? A parkőr minidömpere épp ott áll az út mentén. Pár szó, és megszületik az egyezség: forduljunk meg, ő odatolat, és átveszi az anyagot. Így is történt.
A segítőkészség errefelé nem ritkaság, de a siker öröme némi jattra ösztönöz.
Ám emberünk megköszöni szépen, és elmondja, nem fogadhatja el.
No, mondjuk, elejtjük, és a szemét felszedhető. Nem igaz?
Nem addig van az - fejti ki emberünk -, mert azért a pénzért Te adóztál, én meg állami dolgozó vagyok, a Te adódból élek.
Hm.
Meglep a fordulat.
Vajon ékes szép hazánkban ez hogy működik?
Az állami alkalmazott hogyan áll a jatthoz? Tudja-e, miből él? S ha tudja, érdekli-e?
Kérdések. Gyanítom, lesz még. Történet is, tanulság is, kérdés is.

Los Angeles, 2009. május 27.