Rakéta riadó élőben

Fiatal kora ellenére Mészáros Antónia a BBC tudósítójaként mozgalmas időket élt meg. Saját dokumentumfimje alapján könyvet írt a Nyugatra kivándorolt kelet-európai munkavállalók életéről. (Javaslom indulás előtt tanulmányozni...) Most már a hazai nézők is jól ismerik, mint az Este műsorvezetőjét.

Hogy kerül egy friss diplomás a BBC-hez?

Szerencsével. Egy amerikai ösztöndij után Londonban kötöttem ki. Sokfelé beadtam az önéletrajzom, ezek valószínűleg a papirkosárban kötöttek ki. Aztán a BBC külpotitikai szerkesztőségében váratlanul felmondott valaki, és azok közül válogattak a helyére, akik éppen azon a héten jelentkeztek. Utána már nem volt más dolgom, csak megkapaszkodni. Következett a "szabadúszó-pánik élet": ugyanis csak projektekre szerződtettek. Három év múlva kaptam státuszt, de addigra már többször szó szerint kockára tettem az életem a músorokért. Talán úgy érezték, hogy tartoznak nekem ennyivel.

Miért, honnan tudósított?

Megjártam többek között Koszovót és Zimbabwét - ahová újságíró hivatalosan nem utazhat be, börtön terhe mellett -, Irakban pedig beágyazott tudósítóként az angol gyalogsággal vonultam Bászráig. A kuvaiti sivatagban segítettem felállítani az első bázist, ástunk, töltöttük a homokzsákokat, majd a háború előrehaladtával meneteltünk egyre beljebb az ellenséges területekre. En pedig közben persze forgattam is, egy dokumentumfilm-sorozathoz. Egyedülíként nekem sikerült bejutnom az angol hadsereg sivatagi főhadiszállására, a hadműveleteket irányító tábornok mellé. Három napig nem aludtam, legfeljebb perceket a terepasztal sarkán, nehogy lemaradjak, ha történik valami. De voltam a tüzérségnél, majd a felderítő gépem egységénél, és forgattam az angol és amerikai sztárriporterekről is, ahogy "közvetítették" a háborút.

Nem félt?

Nem különösebben. Előtte túlélő tanfolyamon vettünk részt. Igaz, ez csak két dologra jó. Egyrészt a munkáltatót védi: ha bármi történik, széttárhatja a karját, ő felkészített, áldozatok pedig minden háborúban vannak. Másrészt eleve elveszik a kedvét a gyengébb idegzetűeknek. Már maga az elsősegély-oktatás gyomorforgató statisztákkal, művérrel, műbelekkel. A sokkoló naturális helyzetgyakorlatok után - rajtaütésszerűen elrabolnak, ütlegelnek, lőnek ránk, hogy megrémüljünk - sokan döntenek úgy, hogy ők ezt soha nem akarják megkockáztatni. De a tanfolyam a valós helyzetekre nem tud felkészíteni. Es őszintén szólva néha nagyobb esélye van a baleseteknek, mint annak, hogy az ellenség tesz kárt az emberben. Rakétariadókor például az óvógödörbe kell vetődni. Egyik éjszaka - mivel lámpát a sivatagi táborokban nem lehetett használni -, ahogy a gödör felé rohantam a szuroksötétben, majdnem kivertem a szemem egy sátorkötéllel. Úgy döntöttem, legközelebb csak felkapom a gázálarcot, és ott vetem magam a földre, ahol vagyok.

A szülei nem mondták, hogy lányom, ebből elég?

A papám csak annyit mondott, hogy nem tehetek ilyet a mamával. Szegénynek írtam egy SMS-t a háború első napján, hogy most nézze a tévét, engem is láthat, mert ami bázisunkról tudósít éppen az összes hírtelevízió. Erre megszólalt a riadó, a riporter élő adásban eldobta a mikrofont, az operatőr a kamerát és mindenki magára kapta a gázálarcot és a vegyi védőruhát, én is. Anyukám annyit írt vissza: kösz, sokkal jobban érzem magam.

Ezért tért haza?

Nem egészen. Felmértem, hogy a BBC 27 ezer dolgozójának túlnyomó többségéhez hasonlóan ott mindig háttérmunkára lennék ítélve. Jártam például Nelson Mandela házában Dél-Afrikában, de ahhoz nem voltam elég fontos, hogy én beszélgethessek vele - az igazán komoly interjúkhoz mindig küldtek egy sztárriportert. Még akkor is, ha én vagy akár sokkal tapasztaltabb kollégáim hónapok óta dolgoztunka témán, az "ismert arcot" pedig aznap kellett felkészíteni. Az MTV ezért is jelentett új kihívást a számomra. Igaz, míg Angliában megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy hónapokra belefeledkezzem az adott problémába, az Este műsorvezetőjeként egy napom van, hogy felkészüljek az esti beszélgetésre. Sok a pótolnivalóm is, hiszen hat, sőt, amerikával együtt hét évig nem éltem itthon.

Abban a korban Van, amikor időt kéne szakítani a párkeresésre is.

Párkapcsolatban élek. Ez is olyan kaotikusan alakult, mint amilyen áz újságíróélet. Itthon ismerkedtünk meg, csakhogy ő Amerikában élt éppen, én Angliába és mire utánam jött Londonba, éppen akkor költöztem haza. De ide is követett. Ennél többet viszont ne szeretnék beszélni a magánéletemről, mert a bulvársajtó számára ez olyan mint Pandora szelencéje: ha egyszer kinyitnám, mindent tudni akarnának.

Szádeczky-Kardoss Kinga

Az interjú a Színes RTV műsorújság 2008. 31. heti számában jelent meg.

2008. augusztus 1.