Lopakodó Hold

Eltűntél. Már rég csak láthatatlan érzékek jelzik létedet. Sötét éjeken, világos nappalokon, reggel, este csak bujkálsz.
Ott vagy. Tudom hogy ott vagy. Lesed kéklő fényeim. Hallod távoli szavaim. Érzem rezdüléseid. Érzem közelséged. Jeled az árapály fodrozó vizeimen.
Amikor megújulsz, elbújhatsz fellegek mögé, de felhőtlen ég alatt hol itt hol amott átsuhanó árnyad arcomon megjelen'. Amikor fogysz, amikor telsz, sarlód tűi át-átvillannak felhők függönyén. És amikor teljes pompában arcod felragyog, lehet bár mégoly sűrű a novemberi köd, álmatlan éjeim, óceánjaim sötét hullámai elárulnak.
Ott vagy. Hiába leskelődsz. Ismerlek. Mintha látnálak annyi már, bármily sötét az ég. Látom súlyos fellegeken át tengereid, fennsíkjaid. Látom a fényben égő arcot. És látom a ritkán csillanó csodát. Látom Ticho kristályhegyét, mely szemembe villantotta fényét.
De jönnek majd csillagos tiszta éjek. Jönnek kékben égő nappalok, délutánok. Újra feltűnsz. És a nagy kék testvért, mint régóta annyiszor, ezüst fényed kíséri tovább szelíden.

2012. november 21.